Az 1800-as évek végén, sárból és kőből épült, nádtetős szegényparaszti lakóház a Tóth család háza Mindszentkállán, amelyhez három generáció kötődik. Mindhárom generáció családfője a Tóth János nevet viselte.
Szigeti Tóth János, aki az emlékházat az alapítvány gondjaira bízta egész életében kötődött Mindszentkállához, a nagyszülői házhoz, amit fiatal korában „megváltott” a családtól, saját gondozásába vette, felújította, belül korszerűsítette. Egyre több időt töltött itt, míg 2007-ben úgy döntött, hogy végleg ide költözik – és mindent megtett azért, hogy a következő generáció számára is otthonná váljon a hely.
Az ő szakmai munkájának is helyet biztosít az Emlékház, könyvei, kéziratai, csaknem teljes munkássága hozzáférhető és tanulmányozható a nagyszülői házban.
Az Emlékház előzetes egyeztetést követően nyilvánosan látogatható, civil szervezeteknek találkozók, megbeszélések számára igénybe vehető.
A ház története
Legidősebb Tóth János és kicsi, törékeny felesége 12 gyermeket nevelt fel ebben a kis házban, amelynek mindössze egy konyhája, egy szobája volt, és egy hozzáépített istállója, amelyben a tehenet tartották. Dolgos, szorgalmas emberek voltak és a nagy család megélhetéséért, fenntartásáért már az idősebb gyerekek is korán dolgozni kezdtek. A munkából elsőként a legidősebb gyermek, Tóth János is keményen kivette a részét.
A harmadik generációt képviselő, legifjabb Tóth János – aki édesanyja iránti tiszteletből és mélységes szeretetből felvette annak leánykori nevét, így az ő neve már úgy vált közismertté, mint S zigeti Tóth János – visszaemlékezéseiből idézünk az Emlékház történetének hiteles bemutatása érdekében. Az idézett interjút dr. Tibori Tímea késztette és 2017-ben jelent meg Szigeti Tóth János hetvenéves címmel a Bibó István Népfőiskolai Alapítvány gondozásában.
„Ha kutatunk a dokumentumokban, a helyi történetben, akkor föl lehet fedezni a mindszentkállai névsorokban a Tóth és a Szabó családokat. A nagyanyám leánykori neve Szabó Anna volt, és ők itt, a tőszomszédságban laktak, az apja a kovácsmester volt. Ebből aztán volt is egy konfliktus, mert a nagyanyám apja úgy gondolta, hogy a kovácsmester leányát, kovácsmester legényhez adja. El is mentek - itt a közelben van - Vigántpetendre, ahol a kovácsmesternek a fiát bemutatták házasodás céljából. Öreganyám nagy szerencséjére, az illető éppen be volt rúgva, nagyon csúnyán beszélt és viselkedett, és akkor a nagyanyám megengedhette magának, hogy csak úgy kifordult a legényes házból, s azt mondta a szigorú apjának: ez aztán nem kell férjnek! Ő már közben kapcsolatban volt az én nagyapámmal, Tóth Jánossal, az egyik szegényebb jobbágycsaládból. De az Annának a húga, a Kati - aki marokszedő volt az aratásoknál, mindig beszámolt arról az Annának, hogy a Jani, - így becézték a nagyapámat, - nagyon jó kaszás legény. Napszámban kaszáltak, és nagyapám 15 kaszást irányított, Kati meg marokszedő volt utána, s nagyon szorgalmas, ügyes fiúnak tartotta. Ezek voltak a „kerítések, közvetítések”. És a legenda szerint, mivel ellenezték a házasságot, állítólag titokban, a szomszéd faluban Kékkúton, a templomban házasodtak meg. Nagyobb mennyiségű bort szereztek és a pappal megbeszélték, hogy a bor fejében elintézik a házasságkötést. Én ezt persze nem tudom ellenőrizni, de lehet, hogy majd valamikor megteszem - mindenesetre egy szerelem-házasságról volt szó, amelyik nagyon sokáig kitartott.”
“A nagyszülőkig tudok visszamenni, mert a dédszülők esetében esetleg nevek vannak, de az önmagában nagyon kevés. Az apai és anyai ágam teljesen különbözőek. Most itt, ahol vagyunk, Mindszentkállán, az apai nagyszüleim házában vagyunk. Ahogy meséltem, a hátunk mögött lévő nádfedeles öregházban, amelyik több mint 150 éves, apám született és vele együtt összesen 12 testvére. Ez az egyik ág. A másik, az anyai, amelyik nem túlságosan messze van, a Bakonyból ered, Zirc és Lókút, egy egészen más eredet. Nyilvánvaló, hogy ha most itt vagyunk, akkor ezzel alátámasztjuk, hogy az apai ág az erősebb, de hát ezt ki tudja eldönteni? Én magam is morfondírozom ezen, utánanéztem, és például anyám családjáról keveset találtam, legalábbis ami írásban fönnmaradt. Nagyon finom tésztareceptek maradtak fönn anyám gyönyörű, gyöngyszem írásával, ami nagyon kedves emlék, de kevés a társadalomtörténeti mondandóhoz.”
“(A nagyszülőknek) alapiskolázottságuk volt, gondolom, 4 elemi …. de esetükben, és akkor, de később sem volt még nem túl nagy jelentősége az iskolai végzettségnek. Ami számomra inkább fontos, modellértékű volt, az az, ami nagyapámról megmaradt: hogy tagja volt a helyi egyházközségnek. Amikor pedig a Tanácsköztársaság jött, akkor beválasztották a 3 tagú helyi direktóriumba is. Számomra egy életre meghatározó emlék marad - még ha csak elmondásból tudom is-, hogy akkor a direktórium, és akik mögötte álltak, azok mindenféle gazdag parasztokat akartak itt elkapni, és megbüntetni, amit a nagyapám nem engedett. A Tanácsköztársaság bukása után, amikor mint egyházközségi tag folytatta újra a közösségi tevékenységét, akkor viszont azokat védte meg, akik a direktóriumban, mint radikális politikai elemek tevékenykedtek. Ez a középutasság - persze nem feltétlenül politikai értelemben - nagyon mérsékelt és emberséges magatartás volt – ez az, ami nekem példává lett.”
"De visszatérek anyám családi ágához. Ők Lókútról, illetve Zircről jönnek. Ha egészen messze megyek vissza, akkor Németországból, mivel egy bajor eredetű család, amelyik észak-nyugat Bajorországból, a Tauber folyó melletti Rottenburg környékéről való. Innen települtek Magyarországra, méghozzá a Csesznekhez tartozó Eszterházy birtok végezte ezt a telepítést, a 18. századnak a végén. Tulajdonképpen nagy vonalakban a napóleoni háborúk előtt egy évtizeddel történt a betelepítés Lókútra. Ott több Suntheimer, Wittmann él a mai napig is, akik aztán a közeli Zircre költöztek be hamarosan. Anyai nagyanyám Wittmann Anna volt. Például a Wittmannok a legfontosabb pékséget vitték Zircen. A nagyapám, József a 30-as években magyarosított. Született egy kormányrendelet 1933-ban, amivel ösztönözték, hogy különösen rendőrök, hivatalnokok magyarosítsanak, és állítólag közel százezer német származású magyarosított akkor. A nagyapám, a történet szerint - a vitézi oklevelet megtaláltam a padláson - önként és dalolva magyarosított Szigetire. Innen az anyám neve, Szigeti Emma - és ezt vettem én föl a Tóth János mellé. (…) Egy elmagyarosodott bajor családról van szó. Anyám nem tanult meg már németül, de mondta, hogy amikor olyasmikről beszéltek a nagyszüleim, amiről azt akarták, hogy ne értsék a gyerekek, akkor németül kezdtek el beszélni otthon. Aztán Zircről Hajmáskérre kerültek. A 30-as években nagy gazdasági konjunktúrája lett a háborús készülődésnek. Külön kell szólnom az én úgynevezett szülőfalumról, mert a választott szülőföldem inkább ez itt, Mindszentkálla. Én Hajmáskéren születtem 1947-ben, ezt úgy emlegetik, mint katonavárost. (…) Sajnos Szigeti nagypapát nem ismerhettem meg. Ő nagyanyámmal együtt, aki határozott „kapitányasszony” volt - erről nagyon sok negatívumot is hallottam apám történeteiből - disznókereskedéssel foglalkozott. Vágóhidat tartottak fönn és hentesüzletet. Szigeti nagyapám motorral járta a környéket a megvásárolandó malacokat, disznókat felhajtani, és aztán teherautóval szállíttatta haza. A saját vágóhídon feldolgozták, és a hentesüzletben árusították. Ez a nagyapám, Szigeti József, sajnos nagyon fiatalon motorbalesetet szenvedett. Egy kivilágítatlan szekérbe ment bele egy ilyen túrája alkalmával hátulról, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy sajnos nem élte túl. Azt tudom csak, hogy nagyanyám körülbelül 40 éves lehetett, amikor özvegyen maradt. (…) De most az anyai ág történetéből ami a lényeg, hogy Rottenburg környékéről jöttek Lókútra, Zircre, és Zircről Hajmáskérre. Végül is az én életemet meghatározó keret, hogy ők a Bakonyból Hajmáskérre települtek. Apám pedig 1939-ben vonult be Nagyvázsonyból rendes sorkatonának Hajmáskérre, és ott ismerkedtek össze majdani anyámmal.”
"Jellemzésként mondom édesanyámról, a személyiségéről, hogy olyan volt, mint egy félénk őzike, egy csodálatos asszony. Mindig gondoskodott, és mindig szorgoskodott. Emlékszem a veszekedéseinkre is, ami ritka eset volt. Egy húgom van, s este mindig az imádkozás volt a napirenden a lefekvés előtt. És akkor, egyszer addig heccelődtünk a húgommal, annyira, hogy nevetőgörcsöt kaptunk, és egyfolytában röhögcséltünk. Pedig akkor fel kellett ülni az ágyban, összetenni a kezünket, és na, imádkozzunk. Imádkozzatok gyerekek, kezdjük el! –mondta anyám. És akkor folyton elnevettük magunkat. Anyám rettenetesen feldühödött. De ezen az eseten kívül tényleg olyan volt, mint egy félénk, kedves őzike. Alig akad alkalom a kiborulásra, ha akadt egyáltalán. No, a nyolcadik osztályos tornavizsga ilyen volt. A vizsga nagyszabású, a futballpályán rendezett ünnepség volt, igazi falunap. Én meg egyszerűen elcsavarogtam. Otthonról elmentem már tornaruhában, fehér trikó volt kötelező, fekete klottnadrággal. Egyszerűen úgy elbámészkodtam a természetben, elcsavarogtam, hogy már ment a tornavizsga mutatvány, és akkor érkeztem meg, s beálltam a sorba. Ez egyszer kaptam tőle. Hazamentünk és kikaptam. Anyámnak nagyon sokat köszönhetek. A jóistennek igen hálás vagyok, hogy ilyen szüleim voltak. Szerintem ilyen alig létezik. A legideálisabb családi körben nőttem föl, s anyámnak mindenféleképpen kulcsszerepe volt a tovább taníttatásomban. Amíg apám elképzelése szerint az embernek az a hivatása, hogy megtalálja és segítse a közösségét, hogy segítse a másik embert, legyen egy jó szakmája és értsen ehhez is, értsen ahhoz is, ő nem fogta fel olyan jelentősnek a továbbtanulást, mint anyám. Fontos kérdéssé vált a – tornavizsga után – a nyolcadik általánosnak a befejezése után, hogy hogyan tovább. Ez tényleg anyámon fordult meg."
"Korábban a katolikus templom mellett volt egy katolikus iskola, és a református templom mellett, a felső faluvégen volt egy református iskola. Az már nem felekezeti iskola volt, ahova mi jártunk, mind a két helyszínen, egy iskola volt, ahogy az osztályokat beosztották. Én mindig is rendes katolikusnak számítottam, ministráns is voltam, és amikor kijöttünk, mikor vége volt a misének, akkor az volt a szokás, hogy a templom előtt mindenki ott ácsorgott, beszélgettek. Az öregasszonyok megsimogatták a fejemet, ebből pap lesz, olyan szépen ministrált. Belőlem nem lett pap, talán valami világi paphivatás aztán ebből megmaradt, de nekem a templomi szolgálat nagy csalódás volt. Emília nővér, aki nagyon hosszú és kemény hittanórákat tartott nekünk, a plébános úrral összeállt, és ez elég nyilvánvaló volt, gyerekként megtudtuk, illetve tudta mindenki. Akkor azt mondtam, hogyha ezek így prédikálnak, akkor én már nem leszek pap. (...)Engem az általános iskolában, főleg a végén, a tanárok és főleg az igazgató nem kezeltek valami barátságosan. Mondjuk, egy falusi elitbe számított apám, aki elsősorban a református tiszteletessel, meg az iskola tanáraiból többekkel összejárt. Különösen emlékszem az1956-ban erősen zavart Szabad Európa Rádiót hallgatták egész este, hogy milyen új információk vannak a budapesti forradalmi eseményekről. Az iskola vezetése nem nagyon támogatta, és én se voltam, mondhatom, kitűnő tanuló. Nem voltam úgynevezett eminens tanuló. Amikor egyszer apám majdnem megpofozott, mert egyest hoztam haza, akkor neki támadt a kutyánk, és így az apám nem mert tovább pofozni. Ez a kutya tudta, hogy mikor kell elébem elindulni otthonról. A szájába adtam a táskámat, és hazahozta a táskát a suliból. Ez sokkal jobban érdekelt, mint a tanulás. Zeneiskola is volt Hajmáskéren. Én is 8 évig tanultam hegedülni, egyébként közeli barátaim voltak a református lelkész gyerekei, mert a lelkész Gyula bácsinak a felesége, Angyalka néni volt, aki a szolfézst tanította, s Székesfehérvárról járt egy tanár, aki hegedülni tanított bennünket. Nekem mégis az maradt felejthetetlen, hogy az állatorvosnak a fiával szánkóztunk. Olyan nagy hófúvás volt akkor télen, hogy a hegedűtokon szánkóztunk hazafelé jövet a zeneiskolából. A gimnáziumban egy rövid ideig sikeres kamarazenekari hegedűs voltam, kórustag, majd dobos a gimi rock zenekarában. A zenei vonzódásomon kívül ennyi jött ki a hegedűtanulásból. Vissza az oktatáshoz. Nagyon kérdéses volt a továbbtanulásom annál is inkább, mert apám akkor éppen börtönben ült. Utazott, járt-kelt, hogy az én továbbtanulásomat intézze. Próbált rábeszélni, Győrben volt egy zenei középiskola, hogy folytassam a zenét. Jó! Akkor, valami rokon révén, azt hiszem, volt egy központi fűtésszereléssel foglalkozó szakközépiskola kilátásban Budapesten. És harmadikként a veszprémi Lovassy Gimnázium került szóba. A jóisten áldása volt a 300 éves piarista gimnázium utódintézményébe kerülni. A piaristák 1711-ben telepedtek ide, és büszkeséggel mondhatom, hogy egy hajmáskéri orvosnak a fia, Burián Tibor is sokáig szerzetes tanára, majd igazgatója is volt a gimnáziumnak. A 60-as évek elejére ebből a piarista múltból alig maradt valami. Ide vettek fel, amelyre most is azt mondják, hogy az ország legjobb 3-5 gimnáziuma közé tartozik. Ugyan már nem a régi, mert mi még 1960-65 között a veszprémi várba jártunk föl, a régi, eredeti barokk és klasszicista épületben koptattuk a padokat. A várbeli épület mellett lévő templom folyosójára settenkedtünk be a 20 perces szünetben cigizni, mert „kifüstöltek” bennünket az alagsorból, a fiú-vécéből. Érthető tehát, hogy anyám a jó neveltetésem érdekében bement a Megyei Tanácsra, nem tudom hányszor és kikhez, ahol kézről-kézre adták. Később az egész megye egyik középiskolai felügyelője lett az az illető, akivel többször beszélt és szinte könyörgőre fogta a dolgot, és végül besuvasztottak a Lovassyba. A 4/C-ben végeztem, tiszta fiú osztály volt, mi még latint tanultunk."
